Alexianus Testvérek Kongregációja

Alexianus lelkület

"Az imádság emberei szeretnénk lenni"
Melannie Svoboda, SND

Egy barátom az ohaio-i Clevelandból egy szépművészeti múzeumot látogatott meg egy másik városban. Mély benyomást gyakorolt rá a kiállított műalkotások minősége, és megdicsérte az egyik múzeumi alkalmazottnak, milyen kiváló a gyűjteményük. A múzeumi alkalmazott ezt megköszönte és azt mondta: "Igen, jó a múzeumunk, de ha Clevelandban jár, mindenképpen nézze meg az ottani szépművészeti múzeumot. Egyike a legjobbaknak az országban." A barátom zavarba jött. Bár Clevelandban élt évek óta, még nem látogatta meg a Clevelandi Szépművészeti Múzeumot. Ez az anekdota arra figyelmeztet bennünket, hogy néha egy "kívülálló" indít minket arra, hogy értékeljük azt, amivel rendelkezünk.

Úgy jöttem erre a Nagykáptalanra, mint egy affajta "kívülálló." Nem vagyok Alexiánus Testvér. Még csak Alexiánus Nővér sem vagyok. Soha nem volt kapcsolatom az Önök kongregációjával - hacsak az írott szón keresztül nem. Mégsem vagyok teljesen kívülálló. Valójában valamiképpen bennfentes vagyok. Miként Önök, én is szerzetes vagyok - már majdnem 40 éve. Miként Önök, ehhez hasonló nemzetközi találkozókon vettem részt, ahol angol szavaimat németre, portugálra, indonéziaira és koreaira fordították. Sőt, hat évig a jezsuiták Michigan állambeli detroiti noviciátusának nevelőtestületében dolgoztam, azaz elég szorosan együttműködtem egy férfi kongregációval. Egyszerre kívülállóként és bennfentesként sajátos perspektívával rendelkezem, amely, remélem, tartalmassá teszi mondandómat ma délelőtt.

A témám ez: az imádság rendkívüli fontossága mindennapi, megszentelt, szerzetesi életünkben. Előadásom három részből áll. Először, megosztom Önökkel saját gondolataimat az imádságról. Másodszor, kérdéseket és idézeteket osztok ki Önöknek saját személyes imádságukkal és elmélkedésükkel kapcsolatban. És harmadszor, közös gyakorlatot vezetek ebben a témakörben.

Miért azzal kezdjük ezt a Nagykáptalant, hogy az imádságról elmélkedünk? Úgy gondolom, az Önök Konstitúciói válaszolják meg a kérdést, amikor ezt olvassuk: "Krisztus követőiként, aki állandóan az Atya jelenlétében élt, "az imádság emberei szeretnénk lenni." (6. pont) A vágy, hogy az imádság emberei legyünk, lényeges az olyanoknak, mint Önök, az Alexiánus Testvérek. Az imádságnak ezért kell szerepelnie ennek a Káptalannak a napirendjén. Mit jelent azonban valójában az imádság embereinek vagy asszonyainak lenni? A kérdést úgy igyekszem megválaszolni, hogy egy másikat teszek fel: Mi az imádság?

Amint Önök is tudják, az imádságnak sok meghatározása van. Egy régi katekizmus azt mondja, hogy az imádság "elménk és szívünk felemelése Istenhez." Ez a meghatározás arra emlékeztet bennünket, hogy amikor imádkozunk, megosztjuk gondolatainkat és érzéseinket Istennel. Nem csak a gondolatokat; nem csak az érzéseket. Mindkettőt. Ez a meghatározás azonban kétféleképpen is elégtelen. Először, a "felemelés" kifejezése azt foglalja magába, hogy Isten valahol "ott fenn" van, és ez kiveszi őt konkrét mindennapi életünkből. Ez pedig nem igaz. Avilai Szent Teréz, a nagy misztikus és egyháztanító szerint "Isten a fazekak és serpenyők között jár-kel." Ez az első meghatározás továbbá semmit nem mond Isten szerepéről az imádság folyamatában. Egy másik meghatározás így szól: "Az imádság a szeretet kifejezése szóban és csendben." (Catherine de Hueck Doherty) Ez a meghatározás azt mondja nekünk, hogy az imádság lényege a szeretet, és hogy időnként a jó imádság szavak nélküli. A nemrég elhunyt püspök, Kenneth Untener ezt a meghatározást adja: "Az imádság egyszerűen Istennel lenni, és ezt tudni." Mahatma Gandhi újabb dimenziót nyit, amikor azt mondja: "Az imádság vágyakozás." AZ angol író, G. K. Chesterton a következő szokatlan leírást adja: "Az imádság egy kis gyeplőrántás, ami által Isten megértet velünk valamit." Bár ezek a meghatározások eltérőek, közös bennük, hogy az imádság kommunikáció Isten és köztem, Isten és köztünk. Szeretettel jellemezhető kommunikáció.

Mi az Ön meghatározása az imádságról? Miért az?

Egy másik kérdés, amit szeretnék feltárni, a következő: Miért imádkozzunk? Erre sincs egyetlen válasz. Szerzetesek és szerzetesnők azért imádkoznak, mert ez a kötelességük. Gyakran hallok szerzetesektől ilyesmit. "El kell végeznem az imáimat." Ez azt tartalmazza, hogy az imádság olyasmi, amit bele kell préselnem zsúfolt napirendembe, mert a Regula azt mondja, hogy ezt kell tennem.

Egyfelől az imádság kötelesség. Javasolni szeretnék azonban három más okot, miért imádkozunk, s ezek a köteles szolgálaton túlmennek. Az első ez: Imádkozunk, hogy felfedezzük, kik vagyunk valójában, hogy megismerjük igaz önmagunkat. Nem rég egy gyerekkönyvet olvastam, Max Lucado írta, a címe: Rendkívüli vagy (You Are Special). Szeretném röviden megosztani Önökkel a történetet - szóban és képekkel. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol apró fabábuk éltek, a nevük Wemmick volt. Egy Eli nevű fafaragó készítette őket, aki a város feletti hegyoldalra épült házban élt. Minden Wemmick egész nap ugyanazt csinálta: matricákat adtak egymásnak. Az ügyes és tehetséges Wemmickek csillagot kaptak. Azok a Wemmickek azonban, akik koptatták a festéket és ügyetlenek vagy esetlenek voltak, csak foltokat kaptak egymástól. Az egyik ilyen Wemmick neve Punchinello volt. Mivel csúnya és ügyetlen volt, mindenütt foltok borították, és nagyon szomorú volt. Egyik nap azonban megismerkedett egy Wemmickkel, akinek a neve Lucia volt, aki nem kapott se csillagot, se foltot - és nagyon boldog volt. Lucia azt mondja Punchinellonak, hogy látogassa meg Elit, a Fafaragót a hegyen. Meg is látogatja. Eli üdvözli Punchinellot, és azt mondja neki, hogy nem igazán számít, mit gondol róla a többi Wemmick. "Ami számít," - mondja Eli, - "az az, hogy én mit gondolok rólad. Én azt hiszem, te nagyon rendkívüli vagy." Punchinello nagyon boldogan halja, mennyire szereti őt a Fafaragó. Amikor elhagyja Eli házát, a foltjai egymás után kezdenek lepotyogni róla.

Ez a gyerektörtének valójában példabeszéd Isten irántunk való szeretetéről, a szeretetről, amely önazonosságunkat megadja. Isten gyermekei vagyunk. Az imádság Isten irántunk való rendkívüli szeretetére fegyelmeztet bennünket. Igen, szerethetők vagyunk, de néha megfeledkezünk erről. Az imádságban Isten jelenlétébe helyezkedünk, aki jobban szeret bennünket, semmint azt mi elképzelni tudjuk. Valaki azt tanácsolta, ezt az imádságot mondjuk minden este, mielőtt elalszunk: "Drága Istenem, mondd el nekem a teljes igazságot magamról - nem számít, milyen csodálatos!"

Lényeges felismernünk, hogy szerethetők vagyunk, így ismerjük meg saját önazonosságunkat. Azonban az, hogy szerethetők vagyunk, még nem a teljes igazság arról, hogy kik vagyunk. Bűnösök is vagyunk. Jézusnak a farizeusról és a vámosról szóló csodálatos példabeszéde figyelmeztet bennünket önazonosságunknak erre a másik vetületére. A büszke farizeus hivalkodik a templomban, és hálálkodik Istennek, "hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember" - azaz a bűnösök. A farizeus elkezdi felsorolni jellemvonásait, majd azzal fejezi be, hogy megköszöni Istennek, hogy nem olyan, mint az a koszos vámszedő amott! Ekkor azonban Jézus új megvilágításba helyezi a lenézett vámszedőt, aki a templom végében húzza meg magát, a mellét veri, és azt mondja: "Uram, könyörülj rajtam, bűnösön."

Imádkozunk, mert bűnösök vagyunk. Imádkozunk, mert állandó megtérésre van szükségünk velünk született bűnös hajlamainkból, önzésünkből, lustaságunkból, büszkeségünkből, szívtelenségünkből, cinizmusunkból, és erőszakosságunkból. Az Önök Konstitúcióiban szép megfogalmazása van a mindennapi megtérés szükségességének. "Isten megtérésre szólító meghívása hatékony, amikor elismerjük bűnösségünket és a kiengesztelődésre vonatkozó igényünket." (71. pont)

Imádkozunk tehát, hogy megismerjük önazonosságunkat Isten gyermekeiként és bűnösökként. Imádságunk másik oka, hogy úgy lássuk a valóságot, ahogyan valóban van. Szent Pál inti a filippieket (velünk együtt), hogy tegyék sajátjukká "Krisztus gondolkodásmódját." (Fil 2:5) Némely fordítás szerint "Krisztus érzését." Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy felfogásunkat Jézus felfogásával kell fedésbe hoznunk. Állandóan kérdeznünk kell magunkat: "Miként látná Jézus ezt az embert, ezt az eseményt, ezt a helyzetet?" Az "Újra Először Találkozni Jézussal" (Meeting Jesus Again for the First Time) című könyvében azt állítja Marcus Borg, hogy Jézus állandóan arra szólítja fel hallgatóit, hogy "radikálisan új módon lássanak." Borg szerint "Jézus nem információt (mit higgyünk) vagy erkölcsöt (hogyan viselkedjünk) tanított elsősorban, hanem az átalakulás útját-módját" - az átalakulásét, amely azzal kezdődik, hogy új módon látunk - mindent.

Az Evangélium arról számol be, hogy Jézus másként látta a dolgokat, mint a legtöbb ember akkor és ott. Ránézett egy esendő, tanulatlan halászemberre, és az első keresztény közösség lehetséges vezetőjét látta meg benne. Ránézett egy római századosra, népe ellenségének egyik tagjára, és meglátta benne a mélyen hívő és együtt érző embert. Ránézett egy hányattatott múltú nőre, és meglátott benne egy asszonyt, aki nagy szeretetre volt képes. Ránézett az ég madaraira és a mezők virágaira, és meglátta Istent, az Atyát, aki feltétel nélkül szeret bennünket. Imádkozunk tehát, hogy lássunk, ahogy Jézus látott. Ahogy Joan Chittister OSB nővér mondta, arra van szükségünk, hogy "hagyjunk fel a ’tökéletesség’ hajszolásával, és kezdjük el keresni a megvilágosulást."

Harmadszor azért imádkozunk, hogy másokkal jót tegyünk. Az Önök kongregációjának történetét olvasva, mély benyomást tett rám a korai Beghardok története. Az Önök Konstitúciójának bevezetője helyesen mondja: "A kétségbeesés és a járvány idején a laikusok egy bátor csoportja prófétai tettre vállalkozott: a Lélek indítására csoporttá alakultak, kivonultak a város biztonságot jelentő falai közül, és elfoglalták helyüket a beteg és haldokló kivetettek mellett magasra tartva Krisztus keresztjét." Milyen merész az Önök hagyománya! Micsoda öröksége ez az együttérzésnek!

Avilai Szent Teréz mondta nővéreinek: "Az imádság célja a jócselekedet, a jócselekedet, a jócselekedet." Nemcsak azért imádkozunk, hogy úgy lássuk a valóságot, ahogy Jézus látja a valóságot. Azért imádkozunk, hogy válaszoljunk arra a valóságra, ahogy Jézus válaszolna. Imádságunk mindig a küldetésre irányul.

Abban a kiváltságban részesültem 1999-ben, hogy meglátogathattam Teréz Anya asrámját Calcuttában. Imádkoztam a sírjánál, amely az épület földszintjén van. Utána felmentem az emeletre, és imádkoztam a nővérek kápolnájában. A kápolna egyik falán sok nagy üvegablak van, amelyek az alatta vezető forgalmas útra nyílnak. Mivel ott nincs légkondicionálás, az utca zaja behallatszik a kápolnába. Amíg Teréz Anya élt, azt tanácsolták neki, szereltessen be légkondicionálót a kápolnába, hogy az ablakokat becsukhassák. Így kevesebb zaj lenne a kápolnában, és a nővérek figyelme nem terelődne el az imádságról. Az Anya azonban elhárította ezt, mondván: "Amíg a nővérek imádkoznak, hallaniuk kell a várisi utca zaját - így mindig emlékezetükben lesz, miért imádkoznak." Teréz Anya válasza a Talmud egyik sorára emlékeztet engem: "Soha ne imádkozz ablak nélküli szobában." Más szavakkal: imádságunk ne fordítson magunkba; arra ösztönözzön inkább bennünket, hogy nyújtsuk ki kezünket minden nélkülöző felé.

Miért imádkozunk?

Megnéztük, miért imádkozunk. Most arra fordítanék pár szót, hogyan imádkozunk. Ismét az Önök Konstitúcióihoz fordulok: "Hívő közösségként mi Alexiánus Testvérek egyesülünk az imádkozó Krisztussal." (9. pont) Az első válasz arra, "hogyan imádkozunk," egyszerű: Krisztussal imádkozunk. Ez azt jelenti, hogy az Eucharisztia különleges helyet foglal el életünkben. A 11. pont mondja: "Az Alexiánus Testvér számára az Eucharisztiában való részesedés nem csak teljesítendő kötelesség, hanem becses kiváltság." Megszentelt szerzetesek vagyunk, de nem azért, mert feliratkoztunk egy ügy mellé, hanem mert igent mondtunk egy személynek, Jézusnak. Az imádság Jézushoz fűződő bensőséges kapcsolatunkon függ. Ilyen bensőség nélkül csak "jótevők" vagyunk.

Az imádság különlegesen kötődik tisztasági fogadalmunkhoz. Az "Énekelj Új Éneket: A Keresztény Hivatás" (Sing a New Song: The Christian Vocation) című könyvében Timoty Radcliffe OP azt írja, hogy tisztasági fogadalmunk olyan veszteséget, olyan hiányt von maga után, hogy "nem hiszem, hogy gyümölcsözően lehetne élni, hacsak az ember élete nem táplálkozik az imádság mélyéből." A tisztaságnak "nincs értelme, hacsak nem örömmel éli az ember a szeretet története részeként, amely minden emberi élet mélységes misztériuma." Az imádság tehát táplálja az Isten és köztünk, a Jézus és köztem lévő szeretet-történetet.

Az imádság másik módja a mindennapi. Amint tudjuk, ez nem azt jelenti, hogy mindennap kedvet érzünk imádkozni, és azt sem jelenti, hogy bármit is érzünk, amikor imádkozunk. Van, amikor vigasztalást tapasztalunk imádság közben. Hála Istennek! Az idő többségében azonban nagyon keveset érzünk. Sőt szárazságot, elhagyatottságot érezhetünk. Legtöbbször semmi nyilvánvaló gyümölcsét nem látjuk az imádságnak. Ez is helyénvaló azonban. Az imádságban a legfőbb a hűség. Mindennapi hűség. Ez azt jelenti, hogy minden nap részt veszünk az imádságban. Imádságunk különleges hangulatát és gyümölcsét hagyjuk Istenre. Valaki bölcsen mondta: "Az imádság terén az egyedüli mulasztás, ha nem veszünk benne részt."

Imádságunkat ugyanakkor közösségben végezzük. Az Önök Konstitúciói beszélnek a Zsolozsma közös imádkozásáról: "az Egyház egyesítő imádsága, amely az Eucharisztia ünnepléséből fakad, és oda tér vissza." (9. pont) Közös imádságunk egyre mélyebben fűz egymáshoz bennünket - még akkor is, ha alkalmanként imádságunk formája, hogy csak ülünk csendben - együtt vagy egyedül - a Legszentebb Oltáriszentség előtt. A közös imádságon túl egyedül is imádkozunk. Mindig mondom a nővéreimnek, hogy a legtöbb, amit értem és egymásért, az Egyházért és a világért tehetnek, az az, hogy a mindennapi imádság asszonyai. Semmi nem ér többet. Ez azt jelenti, hogy egyénileg naponta elmélkedünk a Szentírásról vagy más lelki olvasmányról, és saját egyéni személyiségünkre vonatkoztatjuk, egyéni körülményeinkre, sajátos szolgálatunkra. Ez azt jelenti, hogy naponta gyakran társalkodunk Istennel, amikor egy csarnokon megyünk keresztül, állunk a jelzőlámpánál, fogat mosunk, egy problémás megbeszélésre készülünk, vagy elkezdünk egy értekezletet. Soha nem elég az imádságot elmondani. Az imádságos attitűd mindent áthat, amit teszünk. Az Önök Konstitúciói világosan fogalmaznak: "Abban a meggyőződésben élünk, hogy az imádság lelkülete nélkül életünk értelmetlen. Imádság nélkül … fáradozásaink Isten Népe érdekében haszontalan." (14. pont) Kemény beszéd ez!

Hogyan imádkozunk?

Végezetül, néhány keresetlen gondolatot szeretetnék megfogalmazni az imádságról. Az első egy figyelmeztetés: Vigyázat! A jó imádság megváltoztat bennünket. Legtöbbünknek azonban a változás nem könnyű. Elfogadom a mondást, amely így szól: "Az egyetlen személy, aki örül a változásnak, az a tiszta pelenkára szoruló baba!" A jó imádság megváltoztat bennünket, de legtöbbször ez a változás csak ritkán vehető észre! Hogyan lehetünk Jézus jó barátai, ha nem változunk meg ennek a barátságnak megfelelően? Hogyan ragaszkodhatunk szavaihoz, oszthatjuk meg vele legmélyebb vágyainkat, fordulhatunk hozzá igényeinkkel, ha nem alakulunk át az ő hasonlóságára? Ha őszinték vagyunk, a Jézushoz hasonító átalakulástól való félelem miatt tartózkodunk néha az imádságtól.

A jó imádság rugalmassá tesz bennünket. Csodálom, hogy az Önök Kongregációja több mint 700 éves! Hogyan tudott túlélni évszázadokat? Azt képzelem, azért, mert az Önök elődei nemcsak merészek és bátrak voltak, hanem hihetetlenül rugalmasak is! Kíváncsivá tett az Önök címerében látható két lapát. Azt olvastam, hogy azok a lapátok az Alexiánus Testvérek korábbi tevékenységére emlékeztetnek: a holtak eltemetésére veszély idején. A "korábbi tevékenység" kifejezése az Önök kongregációja képességének konkrét jele, hogy a változó időkhöz alkalmazkodjék. Egy Nagykáptalan, mint ez is, kell, hogy törődjön a rugalmassággal. A rugalmasság kulcsa, természetesen, a képesség, hogy különbséget tegyünk lényeges és nem lényeges dolgok között. Egyik kedvenc közmondásom: "Fontos, hogy fontosnak tartsuk azt, ami fontos." Az imádság segít a fontosat fontosnak tartani. Csak ha Önök, és az Önök társai "az imádságban gyökereznek" (Előszó), akkor lesznek Önök elég rugalmasak, hogy folytassák és kiterjesszék karizmájukat és küldetésüket a jövőben.

Befejezésül, imádkozom ezért a Nagykáptalanért. Hívja meg az a káptalan mindnyájukat és testvéreiket a folytonos megtérésre és a teljes önátadásra. Szítsa fel újra az Önök bensőséges kapcsolatát a Gyógyító Jézussal. Emlékeztesse önöket kiváltságukra: hogy Jézus társai "a szegények, a betegek és a haldoklók, különösen is a kiszorultak és az erőtlenek felkarolásában." Bátorítsa ez a Nagykáptalan a szeretetet és az odaadást az Egyház iránt, az Egyház iránt, amely jobban igényli a mi szeretetünket, mint bármikor máskor! Lobbantsa fel Önökben a szeretetet ez a Káptalan egymás iránt. Indítsa Önöket arra, hogy megosszák egymással a hit tapasztalatát rendszeres időközönként. Szítsa fel Önökben ez a Káptalan az első Beghardok "prófétai és merész válaszát." Legyen az Önök "prófétai és merész válasza" lelkesítő azoknak az Alexiánus Testvéreknek, akik Önök után jönnek. "A megszentelt élet" (Vita Consecrata) című apostoli buzdításában II. János Pál pápa így szól hozzánk: "Önöknek nemcsak dicsőséges története van, hogy emlékezzenek rá és arról beszámoljanak, hanem nagy történelmük is, amelyet be kell teljesíteniük." Legyen ez a Káptalan egy kis lépés ennek a nagy történelemnek a beteljesítése felé. Így imádkozom Önökért! Köszönöm.

Győrújbarát, 2010.01.21. - Alexiánus Testvérek Kongregációja